A másság elfogadása és elfogadtatás a modern pedagógia egyik legnehezebb pontja. Ezernyi módszerünk van arra, hogyan fejlesszünk a nehézséggel küzdőket, s arra is vannak minták, mi melyen lenne az a világ, amiben jó élni mindenkinek.
A baj viszont ott kezdődik, amikor ennek tárgyi és személyi feltételei nincsenek meg. S úgy akarunk vagy úgy próbálunk meg integráltan oktatni nehézségekkel küzdő gyerekeket, hogy azt józan ésszel végig gondolva semmi esély sincsen.
S ez akkor is igaz, ha mi vagyunk a bántott oldalon, s akkor is, ha mi vagyunk a bántalmazó, elítélő oldalon.
Egy nehézséggel küzdő gyerek mellé szakember kell, mert az ő helyzetéhez egyéni fejlesztés kell. Legyen az akár díszfunkciós, akár túlmozgásos, akár mozgássérült, akár hallás sérült, akár mentálisan sérült, vagy akár szociálisan vagy egészségügyileg nehéz helyzetben levő. Másképp ez nem megy.
És ez nem csak a gyerek érdeke, hanem a közösségé is. Ugyanis a rossz tapasztalatok következtében kialakuló ítéletek és sztereotípiák hosszabb távon mindenki életét megnehezítik.
Védekezés és tudatosság
Amikor a legfontosabb emberi tulajdonságainkat sorra vesszük, felfedezhetjük azt a fajta tendenciánkat, hogy magunk s mindenki más között egy elválasztást tapasztalunk. S ez a fajta elválasztottság érzete nagyon eltérő mértékű lehet.
Akivel a működésmódunk harmonizál, azzal kapcsolatban az elválasztottság érzete kisebb, s megjelenik a szimpátia, a kapcsolódás igénye. Akivel pedig a működésmódunk nem harmonizál annyira, attól ösztönös módon távolságot tartunk.
Amikor a védekező mechanizmusaink hatását nem a megfelelő módon kezeljük, s nem vagyunk képesek az ösztönös működés módunkat jól kezelni, akkor a dolgok idővel nehézzé válnak. Megindul a megítélés, a felnagyított ítélkezés, a kölcsönös bizalmatlanság és a belső feszültségek kialakulása.
Ezt a két fajta működésmódunkat, tehát az ösztönös és a tudatos választáson alapuló reakcióinkat nem különböztetjük meg, akkor az ítélkezés és a rosszindulat mindent megmérgezhet. S ezáltal elveszíthetjük az emberségünket.
Mely igazából senkinek sem jó.
Az egyediség következménye
Amikor a működésünk egyedi elemeit elkezdjük tudatosítani, egy nagyon érdekes helyzetre láthatunk rá. Nem érzékeljük azt, ahogyan a világ érzékel minket.
Ha egy hallássérült, jelnyelvet használó csoportot megfigyelünk a tömegközlekedésen, azt tapasztalhatjuk, hogy a kezükkel sokkal többet hadonásznak, mint bárki más. Ami a figyelmünket extra mód fogja dolgoztatni, ha nem vagyunk hozzászokva napi szinten. Pedig csak a kezükkel “mondják el” mindazt, amit szeretnének.
Ha megnézünk egy nagyobb csoportot, akik ismerik egymást, ők is sokkal több figyelmet fognak követelni. Egyszerűen sokkal többet beszélnek egymáshoz, mint azok, akik csak egymás mellett utaznak, de nem ismerik egymást.
Ahol sok a két ember közötti kommunikációt zavaró hanghatás, ott a beszélgetések hangereje is előbb-utúbb megnő. Hallhatjuk is a tanárokat és óvónéniket csitítani a gyerekeket, amikor ezen kommunikáció nagyon hangossá válik.
S jaj annak a gyereknek, aki egy ilyen, egyébként is feszültséget generáló helyzetben nézeteltérésbe kerül egy nem túl megértő tanárral. Aki halkabban beszélt az átlagnál, s szóváteszi, hogy nem neki járna a fejmosás (mert a tanár folyamatosan rá nézet).
Vagy amikor a gyerek elfordítja a fejét a tanárról, vagy mosolyog, mert a túlzottan szúrós szempár látványának hatásától menekülne. S ezt a tanár érzékelve újra támad, nevén nevezi, kiemeli s pellengérre állítja a diákot, mert képes és hajlandó volt védekezni. Megtagadva a gyerektől a szabad választás jogát, a saját életének és pszichikai állapotának a védelmezését.
Okozva ezernyi törést a diákokban, letörve a szabadságukra való igényüket, és a szabadságuk megélésének a képességét.
Valójában mindenki egyedi
Az igazi kihívást viszont nem ezen ritkábban előforduló helyzetek okozzák. Hanem azok a helyzetek, ahol az interakció folyamatos konfliktusokat és nehéz helyzeteket generálnak.
Aki számunkra valamiért zavaró, azzal dolog van. Aki kap egyedi támogatást, és képes formálódni úgy, hogy elviselhető legyen mások számára is a léte, akkor a közösség képes és hajlandó a beilleszkedéshez megadni a támogatást. Számtalan nagyszerű példa van erre, de egy iskolai környezetben nagyon sok múlik az osztályfőnökön, a szülőkön s a többi tanáron.
Ha a felnőttek megfelelő támogatása nincsen meg, akkor a legtöbb esetben a gyerekek nem fognak kiállni a társukért, s nem fogják a másikat tűzön-vízen át támogatni. Aki erre számít, az semmit nem tud a mindennapok valóságáról.
Akivel sokaknak van baja, azt érdemes elkerülni. Legyen az akár diák, akár tanár. Ha nem tudjuk kikerülni, akkor segítségre van szükség. Egy kritikus helyzetben benne hagyni egy gyereket nem túl jó választás. Ahhoz egy gyereknek erőn felül kell teljesítenie, ami finoman szólva sem reális.
Ha másképp nem megy, közösséget, iskolát kell váltani. Annak minden nyűgével és következményével.
Középiskolások pszichológiai fejlesztése —>
Oszd meg azzal az ismerősöddel, akinek ez megoldást jelenthet!